Te a végállomást látod. Én az utazást, a sebeket és a kialvatlan éjszakákat.

Azt hiszed, az út, amin járok, egy selyemszalag, pedig minden méterért megküzdöttem a bozóttal. Azt hiszed, a könnyedség adottság, pedig az csak a legmagasabb szintű fegyelem. Nekem nem azért könnyű, mert nincs súly a vállamon, hanem azért, mert megtanultam, hogyan ne görnyedjek bele.

„Neked könnyű lehet” – mondod, és a szavaid úgy hullanak elém, mint a nehéz, csiszolt kövek. Látod a felszínt: a biztos lépteket, a vasalt inget, a mosolyt, amit reggelente, mint egy pajzsot, az arcomra csatolok. Látod a sikert, de nem látod az árát.